A Kerka-patak környéke már az őskorban is jó körülményeket biztosított a megtelepedésre. Szentgyörgyvölgy határában kilenc lelőhelyet találtak a régészek: egy újkőkori, egy rézkori, egy római kori és hat középkori leletanyag került elő. A Szentgyörgyvölgy és Márokföld között lévő Pityer-dombon a kutatók egy jelentős újkőkori falu nyomaira bukkantak, melynek főként kerámia leletei jelentettek szenzációt.

A honfoglalás előtt szokás volt, hogy szálláshelyeiket őseink – akár több napi járóföld széles – lakatlan sávokkal választották el egymástól. Ezt a honfoglalók is megtartották, és megszállt területeiket úgy igyekeztek kialakítani, hogy a határokat lehetőleg nehezen járható erdők, mocsarak vegyék körül. Ahol ez nem volt lehetséges, ott védműveket – gyepüket – emeltek. A gyepüket és kapujaikat határőrök őrizték.






 

 A határőrvidék nem tartozott a királyi
területekhez, az őrök szabad emberek voltak, szolgálatukat szervezetten látták el, nemesi kiváltságukat és birtokaikat fegyveres szolgálataikért kapták cserébe.
 

Ezeknek az őröknek a leszármazottai továbbra is őrizték nemességüket, és többnyire nemesi falvakba tömörülve éltek, bár legnagyobb részük a 19. századra már teljesen vagyontalan volt. Zalában jellemzőek voltak ezek a kisnemesi községek, hiszen − a határvidék miatt a régi határőrtelepek − át tudták menteni régi jogállásukat nemesi szabadsággá. 1848-ban a megyében 89 település mondta magáról, hogy kisnemesek lakják. Ezek közül 13 állítólag már a középkorban is nemesi településnek számított. Ide tartozott Szentgyörgyvölgy is. A falu valószínűleg azonos egy – 1257-ben kelt jegyzőkönyvben említett – Szentgyörgyegyháza, és egy – 1275-ös oklevél szerinti – Őriszentgyörgyvölgy nevű településsel.
 

Az első világháborút követő, 1920. június 4-én aláírt trianoni diktátum új helyzetbe hozta a települést. Az 1922-ig húzódó, vitákkal kísért határkijelölés végül a magyar oldalon hagyta Szentgyörgyvölgyet, de létrehozta az ún. kettős birtokosokat, akiknek a határ mindkét oldalán voltak megművelendő földjei.